Czigány György – „A feledésben ragyogás van. Derű: velünk és nélkülünk.” (Szilaj Csikó)

Czigány György Csend elé című versének két sora a mottónk. 1956-ban a Zeneművészeti Egyetemen Kadosa Pál tanítványaként zongoraművész- tanári diplomát szerzett, majd innen a Magyar Rádióhoz vezetett az útja, ami hosszú időre meghatározta az életét. Két évtized után a Magyar Televízió művészeti főszerkesztőjeként is folytatta a rádiós munkát.

– Mit adott, vagy mit jelentett a rádiónál és a tévében: a zene világában eltöltött négy évtized?

 Örömteli életet, nagyszerű munka lehetőségét. Szerkesztőként, műsorvezetőként százával születhettek meg ötleteim nyomán azok a műsorok, amelyek ma már talán a rádió és televízió történetének emlékezetes fejezeteiben darabjaiként emlegethetők. Ilyen a negyven éven át jelentkező Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. Naponta felcsendült ennek üde szignálja, s az Astoria szálló halljában összegyűlt játékosokon s közönségen kívül, azt mondhatom, hallgatója volt az egész ország. A remekművek örömét nyújtotta, kérdéseivel a kíváncsiságát keltette fel az embereknek: mi ez a szép?! Ráismertek egy-egy zenerészletre, vagy megismerték annak szépségeit, hogy legközelebb már ismerősként figyeljenek fel a dallamokra. Azután szintén élő adás: a Házimuzsika és portréműsorok serege Illyés Gyulától Borsos Miklósig, Ottlik Gézától Simándy Józsefig. Műveltségi versenyek Liszt, Mozart és híres operák jegyében. Ez folytatódott a képernyő lehetőségeivel is, más műfajban: más hangszeren játszottuk ott ugyanazt a zenét… Számomra ez a rádiós és tévés munka mindig élmény is volt, része költői pályámnak számtalan inspirációjával, a kor legjobb művészeinek, íróinak barátságával, közelségével.

– Az egykori bencés diák, a Magyar Rádió munkatársa 1956-ban, majd azt követően is rendszeresen orgonált a krisztinavárosi templomban, ami, mondhatni, nagy merészség volt akkoriban… Nem tartott attól, hogy egyszer ennek kínos következményei lesznek? 

Különös módon nem jutott eszembe, hogy a templomi orgonálások miatt hátrányok érnek. Az orgona, noha én csak népénekek, misék kísérésére és improvizációkra voltam alkalmas, igen fontos volt számomra. Kirándulás volt egy másik, rokon hangszer világába. Az ember ül a billentyűsorok, kapcsolók, mutatók garmada előtt, úgy érzi magát, mint valami nagy repülőgép pilótafülkéjében. Évtizedeken át orgonálgattam itt és más templomokban: soha semmilyen szemrehányás a rádió vagy tévé vezetői részéről nem ért. Pedig ezt a szenvedélyemet se titkoltam soha.

– Miből meritkezett az irodalomszeretete, mikortól datálható irodalmi pályafutása?

 Anyám irodalomszeretete volt a példám, ő egyszerű háziasszonyként Dantét is olvasta és Racine drámáit.  Apám saját rögtönzésű meséivel szórakoztatott kisgyermekkoromban. Hatévesen már írtam valami vers dalocskát. Tizenöt alig múltam, amikor megnyertem a Zászlónk folyóirat országos novella-pályázatának első díját, s megjelentek első verseim is. Az első talán egy szonett volt, ilyen címmel: Egyszerű vers az ibolyáról… Ezután, a történelem sötétebb éveiben csak barátaim olvashatták verseimet. Felnőtt módon csak a hatvanas években publikáltam, a pécsi Jelenkor, a Kortárs lapjain, a Látóhatárban, Vigiliában. Kötetem azonban csak 1972-ben jelent meg. Azóta azonban egyre sűrűbben: idén a harmincharmadik könyvemet dedikálhattam a könyvhéten.

– Voltak-e olyanok, akik meghatározó erővel bírtak költészetének alakulására?

 Sokan, ez így természetes, egészséges. Babits írja: régi nagy költők az eredetiség babonáját nem ismerték… Rám hatott Catullus és Babits, Weöres Sándor és Paul Claudel, nagyon sokan. Zeneszerzőket a zenei főiskolákon nagy mesterek műveinek elemzésével, „utánzásával” tanítják meg a mesterségre. Tudatosan komponálnak Palestrina, Bach vagy Haydn stílusában, hogy a maguk munkája már hordozza a remekművek tapasztalatainak minden csínját-bínját, szépségét. A költők ezt a tanulást maguk végzik, tanárok nélkül, autodidakta módon. Persze, rám a zenei nagyságok remekei is hatottak, sőt festők, szobrászok is a maguk világával.

– Tudom, talán nem könnyű megválaszolni, de sok verses és prózai kötete közül melyik áll a szívéhez a legközelebb?

Életrajzi okai vannak, hogy talán a már említett kamaszkori szonettem és a legutóbb írt vers, amely majd csak ezután fog valahol megjelenni. Mindenesetre szerepel majd a 85. éves születésnapom előtt megjelenő Kilenc szimfónia című gyűjteményben. A versek természetesen magukban is helyt állnak szellemi létükkel, de a kötetekben együtt is megszólal hangjuk, tényleg szinte szimfóniaként. De azt nem tudnám megmondani, hogy ebben az együttzengésben a dallamot játszó szoprán-szólamot kedvelem-e jobban, vagy az egész mű alapját hordozó basszus-hangokat…

 – Isten, Haza, Család, leírva puszta fogalmak. Egy „hazában“ gondolkodó ember számára mégsem létezhet egyik a másik nélkül. Mégis, hogy mennyire fontosak, igazolják a versei, de hogy élte ezt meg a mindennapokban? Ugyanis a hazaszerető emberre gyorsan rásütik a nacionalizmus vádját. 

 A nemzeti érzést én nem a politikából tanultam, hanem azt is épp Babits Mihálytól… Őt idézve: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök minden színt, minden kincset, ami az emberiséget szolgálhatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!” Amit pedig egyik tanulmányomban magam megfogalmaztam régebben: anyanyelvi tudatom a számomra adatott testi-lelki otthonhoz, hazához való természetes hűségből él. Szellemi létem csak magyarul elmondható tartalmait tárja fel és őrzi meg. Költő számára saját hangszer is a nyelv: kifejezés, teremtés, megmaradás reménye. Kiáltásnak vagy hallgatásnak csak ez a nyelv adja meg hitelét, zeneként. Kodály szavával: a zene beszél, a nyelv pedig zenél…

 – Egy interjúban azt mondta: „Nem félteni kell a kultúrát, hanem terjeszteni.” Bár a kortárs szerzők kezei alól egyre-másra kerülnek ki jobbnál jobb kötetek, mégis, ezek nehezen találnak utat az olvasókhoz. A könyvterjesztők 50-60 százalékot vesznek le a kötetek árából, arról nem is beszélve, hogy a könyveket a jobb eladhatóság érdekében már a beérkezés pillanatában le is értékelik. Így a szerzők minimális példányszámot juttatnak be köteteikből az értékesítési hálózatba. A másik a kötetek ára, ami a hazai bérekhez viszonyítva olykor magas. Mi lenne a megoldás kulcsa?

  A helyzet sok szakterület, politikai szándék társadalmi összefogásával lesz csak javítható. A vers nem áru, hanem lelki táplálék, létünk legfontosabb kérdéseinek visszfénye, új valósága. Ma nagy az utcazaj, de a versnek, a művészetnek meg kell maradnia az utcazajban is. Hiszen nem a világ díszítését szolgálja, hanem minden tragédiánk egyetlen emberileg lehetséges rehabilitációját. Szükséglet, nem a választottak lelki luxus-cikke. Létünk vitaminja. Megmaradásunk eszköze. Gyönyörködtet is, mint a természet maga. A csillagos ég azonban nem csak szépségeit nyújtja, hatalmas rendjének részeként élhetünk csak. A vers, a zene ennek a csillagos égnek egy-egy nélkülözhetetlen darabja.

 – Pályafutása még a diktatúra éveiben indult, így volt tapasztalata, rálátása arra, hogy a mindenkori hatalom hogy viszonyult a művészeti élethez, az irodalomhoz, milyen hatással bírt annak alakulására, alakítására, és itt nem pusztán az Aczél elvtárs nevével fémjelzett időszakra gondolok. Voltak-e próbálkozások arra, hogy tevékenységét bármily módon is korlátozzák vagy befolyásolják?

Nekem szerencsém volt, elég szabadon valósíthattam meg a műsoraimat. Nyilván a diktatúra létrehozta az öncenzúrát is, sok sebet, fájdalmat okozott. De a fiatal szívek öröme, a szerelem, egy-egy verssor ereje maga alá tudta gyűrni a hatalom kényszereit. Éltünk, bizakodtunk, a legrosszabb esztendőkben is. Később pedig a művészetek, bizonyos politikai korlátok között, támogatást is kaptak, többet, mint ma: létrejöhettek nagyszerű alkotások, felnőhettek a művészetek tehetséges nemzedékei. Az alkotókat testileg-lelkileg meg lehetett kínozni, szellemi létük titokzatos módon a pusztaságban mégis kivirágzott, s hozott gyümölcsöket.

– Fáradhatatlanul dolgozik, a 86. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a „Keresztény élmény, magyarság“ c. esszékötete. Csak néhány szóban azoknak, akik még nem találkoztak vele, mi a kötet fővonulata, üzenete?

 A Szent István Társulat előadói estjeinek sorozatában hangzott el tanulmányom, Babits- és Kodály-élményem megvilágításával azokról a tapasztalatokról, amelyeket éppen rádiós-televíziós évtizedeim munkája révén szerezhettem meg. Személyes emlékekről is szóltam ebben: Kodályról, Weöres Sándorról. akikkel gyakran volt módom találkozni, interjúkat is készíthettem velük. Kodály még tanárom volt a Zeneakadémián! Weöres Sándortól, Ottlik Gézától, Nádasdy Kálmántól vagy Medgyaszay Vilmától a találkozások boldog perceiben tanultam sokat. Észre sem vettem akkor, de most már látom, hogy talán éltetni tudom azt, amit a huszadik század második felének nagyjai oly észrevétlen szépséggel sugároztak.

 (In: Botz Domonkos−Varga Rudolf: Irodalmi Pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)