A boldogságról

A boldogság a létezés öröme, melynek eléréséért akkor teszünk a legtöbbet, ha életünket a kiegyenlítés, az egyensúlykeresés irányítja. Az egyoldalú irányba történő bármilyen elmozdulás mindig hiányérzetet okoz bennünk, kibillent minket a középpontunkból és vágyat gerjeszt a másik irányba való elmozduláshoz. Ez a szakaszos, időbeni elmozdulás az élet alapja, mely hasonlatos a járáshoz, mikor a jobb lábat követi a bal, ezalatt rövidebb, hosszabb időre egyensúlytalan állapotban vagyunk. Csak akkor érezzük az egyensúlyt, ha állunk és két lábunk egymás mellett áll. Ha az életben bármit tenni akarunk, kénytelenek vagyunk mozogni, ezzel elviselni a pólusában állandóan változó egyensúlytalanságot. A bal és a jobb irány megfelel a női és férfi pólusnak. A férfias a kiáramló, tüzes, akarattal bíró, magasság kereső, kifele élő részünk. A nőies a befogadó, vizes (érzelmi, lágyító), passzív, mélység irányultságú, befelé élő felünk.

Életszakaszok

Az életben is így követik egymást a kiáramló és befogadó periódusok, amelyek a legrövidebb még érzékelhető lélegzéstől, a leghosszabb életútig tart. Az életút első felének befogadó, mindent magunkba fogadó aktív szakasza (feltöltekező) után, kiáramló passzív része (adakozó) jön. Ugyanígy követik egymást a mélypontok és a magassági pontok is az életben, ez az élet természetes velejárója. Akkor vagyunk saját magunkkal harmóniában, ha ezek a szakaszok -az élet ritmusa- hossza közel azonosak. Az a pillanat, mikor mind a jobb- bal irány, mind a magasság és mélység tekintetében egyenlő távolságra vagyunk és nincs mozgás, nyugalom van, nem történik semmi, a „Nirvána”, a semmi állapota. Az aktivitás központú nyugati szemlélettel nézve, ez maga a „dög unalom”. Ez a mély meditációs élmény megtapasztalása nem lehet az élet célja csak rövid pihenőt jelenthet az életünkben, kikapcsolódva az élet zajából, aktivitásából, mert az élet maga a mozgás. Ha valaki élményekre vágyik az életében, kénytelen kibillenni (hosszabb, rövidebb) időszakra egyik irányba és magára vállalni annak minden következményét, belső kibillentségét is.  A baj az, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy egy nehézségekkel teli szakaszt mindig követ egy könnyebb, és fordítva is érvényes, nagy magaslatról mélyre zuhanhatunk. A jelenlegi helyzetünket sokszor véglegesnek gondoljuk, mert kiszakadva a természet ritmusából csak önmagunkra figyelünk. Nem vesszük észre az állandó változás élettörvényét, mely minden élő és élettelen szerveződésre egyformán vonatkozik.  Mindig annak kell örülnünk, ami van és alkalmazkodnunk kell a körülményeinkhez, kihozva belőle  számunkra a legjobbat. Ne kergessünk légvárakat, nem mindig a mi vágyaink, kívánságunk teljesül.

Gyermek

Egy gyermek, újszülött csecsemő, ha kielégítjük alapvető szükségleteit boldog és elégedett, mert tudja, hogy ez a legtöbb, amit akkor elérhet az élettől, nem akar uralkodni másokon, legyőzni valakit, önmagát megvalósítani sem akarja. Csupán egy puha meleg fészek az igénye, ahol kielégítik alapvető kényelmi szükségleteit. A félelmet először születése pillanatában éli át, de ezt csak ösztöneibe raktározódik, reflexszerű,” holdi” részébe, nem a tudatába.  Az ember életében minden, a többi embertől való különválás megélése félelmet okoz. Az elkülönült lét tudata indít el az emberben is egy harcot a környezetével, amely ösztönös életet fenntartó, de félelem irányított, feszültséggel teli, mint minden agresszió (Mars). Szép lassan ismerkedik környezetével, majd drámai változás áll be életében, amikor rádöbben, tudatára ébred önálló létének, ami ezután már tudatos félelemmel tölti el. Ilyenkor veszi észre először minden élő halandóságát is.

Félelemmel és feszültséggel telve nem lehet senki boldog. A hosszantartó, nem időleges boldogság csak e félelem megszűnése után lehetséges. A feszültség utáni- kielégülés szerű- ellazulás csak rövidtávú boldogságérzettel jár, mert az elkülönülés okozta félelem újbóli mozgásra késztet. Vajon hogyan élhetünk félelem nélkül? Ez a belső biztonság érzésének megteremtésével lehetséges, amelyet csak munkával érhetünk el. Minden elénk kerülő, sors által hozott problémát, konfliktust okozó dolgot vállalnunk kell, nem szabad kikerülni őket! Meg kell oldanunk azokat olyan módon, hogy környezetünket és saját magunkat építse, megerősítse! Nem jó megoldás, ha vele magunknak vagy a környezetünknek rendszeresen fájdalmat okozunk, saját magunkat vagy környezetünket romboljuk. Miért nem jó? A hatás – ellenhatás törvényének megfelelően, amit és ahogy kiadunk magunkból, ugyanazt kapjunk vissza. Tehát amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is. Saját magunk rombolása önmagában is értelmetlen dolog, amelynek az oka lehet valamilyen bűntudat kompenzálása, vagy a környezetünkkel folytatott hatalmi játszma része, amelynek a célja a másikban való bűntudatkeltés. Ez romboló erő és ezért értelmetlen, az előző élet törvény alapján visszakapjuk valamilyen formában életünk során, és majd csodálkozva szidhatjuk a sors kegyetlenkedését. Az élet azért nehéz, mert állandóan felfelé kell emelnünk magunkat, hogy a lélek számára is létező lehúzó erővel megküzdjünk. Sajnos csak az élet megpróbáltatásain keresztül erősödhetünk meg annyira, hogy belülről fakadó, az élet nehézségein edzett valódi önbizalmunk lehessen. Aki önmagában bízik, és tudja, hogy minden feléje érkező nehézségen úrrá tud lenni, az rájön a sors értelmére, edző jellegére. Már nem fél az élettől, sem az emberektől, sem az elemektől, megbizonyosodik abban, hogy a sors nem az életére tör. A sors felé irányuló bizalom elvezeti ahhoz a bizonyossághoz, hogy csak mindig az történik vele, ami a számára jó, ezáltal megszabadulhat a félelmeitől. A félelmektől való teljes megszabadulás, az életbe vetett teljes bizalom elvezet az öntudatra ébredéshez, mely után már nem kívánja az anyagi javak felhalmozását, hisz mindent úgyis megkap, ami szükséges, nem különíti el magát a többi embertől (zár, riasztó, autó) Ha ez az ősbizalom visszatért az emberbe közel van a boldogság állapotához.

El kell érnünk azt az állapotot, mikor úgy éljük életünk minden pillanatát, mintha az az utolsó lenne.

Félelemtől mentesen átélve annak minden szépségét, főleg ami az emberekkel és más élőlényekkel való kapcsolatot illeti… Tudva azt, hogy amivel, és akivel találkozunk az sosem a véletlen műve, mindig valamilyen közös tulajdonságunk sodor minket egymás mellé. Érezzük magunkat megtisztelve, ha ránk köszönnek, kapcsolatot keresnek velünk. Viselkedjünk velük úgy, ahogy az nekünk is jól esne. Segítsünk, ha szükség van rá, találjuk meg a másikban a velünk azonos hasonlóságot. Mindig az azonosulás, az azonosság érzése az, ami boldoggá tehet.

Milyen távol vagyunk ettől az állapottól, és egyre távolodunk! Mi ennek az oka?

Az egész emberiség fejlődésének a férfias irányba történő egyoldalú kibillenését tapasztalhatjuk manapság. Miért baj ez? Úgy, ahogy nem lehet sokáig lábunkat túlterhelni az egyik irányba sem betegség nélkül, úgy az emberi fejlődés sem lehet harmonikus, ha az egyik felét erősítjük kizárólag. Mi történik manapság? A tudományon belül tendenciájában a felosztások, részekre tagozódások idejét éljük, mikor egyre kisebb és kisebb részre osztjuk fel a valóságot. Ez nem lenne baj. A valóság részeinek alapos megfigyelését nem követi a természet általános élet törvényeibe való beillesztésének folyamata. Úgy szétszedik az élő anyagot, hogy közben az életjelenségek eltűnnek, már nincs is ott az élet. Az anyag megfigyelésével nem lehet az életet tanulmányozni, mert az élet nem anyagi természetű. Az anyag az életnek csak a hordozója, eszköze. A tudomány mindent szétszedni akaró, felosztó, fogalomba préselő imádata beszivárgott az élet mindennapjaiba, igy a pedagógiába is. Már az óvodában is a gyerekek ilyen irányú nevelése folyik. Mindent szétszednek és valamilyen előre meghatározott elv szerint összeraknak. A gyermek önkifejezése, saját  kreatív megnyilatkozása korlátozva van. Sajnos már ott is szempont a gyorsaság. A szépség, a rajzolás önkifejező öröme (női oldal) gátolva van.

Iskolai trenírozás, idomítás

Középiskolában a gyerekek elrontása tovább fokozódik. A reál tantárgyak istenítése folyik, a humánum, az érzelmek, az élet szépségeinek a megtalálásának megtanulása háttérbe szorul. A művészetek, a zene tanulása megszűnőben van az átlagos iskolában. Nem tudnak kibontakozni a tehetségek, mivel a zsenik kevesen vannak, minden gyereket meg kéne tanítani az élet szépségeinek észrevételére, azok élvezetére(női energia).A kötelező olvasmányok kivonatos formáját árulják, megszüntetve ezáltal annak művészi értékét. Hangulata elvész, lélektisztító (katarzis) hatása nem lévén, olyanná válik, mintha egy zenemű elmélyült hallgatása helyett a hangjegyeket tanulmányoznánk. Nem csoda, hogy középiskolás korban akkora méreteket öltött a kábítószerezés! Egyszerűen igény van pót-élvezetekre. Minden káros dolog az alapok elrontásából indul. Sajnos az anya sem jelenti már a biztos alapot érzelmi szempontból a gyerek számára, mert otthoni munkájának társadalmi leértékelése miatt külvilági munka végzésére kényszerül. Eltolódott a világ a teljesség egyik oldalára és csodálkozunk, hogy annyi az elveszett, sivár, értelem nélküli életet élő, kallódó gyerek és felnőtt. Égetően nagy szükség van a meghitt, érzelem dús családi életre, amely az anyag és pénz-központúság ridegségét ellensúlyozná. Ezek a tendenciák sajnos mind a boldogság elérése ellen hatnak, növelik a testi- lelki betegek számát. Az érzelmek visszaszorításával, jelentőségének lebecsülésével megfosztjuk magunkat az élet örömeitől. Az életet adó női energiát vissza kell helyeznünk rangjába, mert nélküle nem lehet élnünk. Sokáig nem élhetünk emberiség szintjén sem kibillent állapotban, mert a természeti törvények tesznek róla, hogy a fölösleges, szennyező anyagi javak mennyisége, a károkozó emberekkel együtt a megfelelő, – még eltartani képes- szintre csökkenjenek. A föld élő egység, és mint ilyen rendelkezik öntisztuló folyamattal. Értelmesebb lenne nem megvárni a katasztrófákat, hanem gondolkodásunkat, viselkedésünket átalakítani (alázat) ahhoz, hogy képesek legyünk beilleszkedni kár okozás nélkül a természet rendjébe.